2018. május 29., kedd

Konstantinápoly elestére - 1453. V. 29.

Drinápoly (ma: Edirne; Törökország) 1360 óta az oszmán szultánok fővárosa volt. Az I. rigómezei csata után Konstantinápoly lett a török támadások célpontja. II. Murád 1422-ben hadisarcra kényszerítette, de meghagyta XI. Konstantint az ugyancsak kis területűre csökkent birodalom birtokában. A császár folyamatosan ajándékokat és pénzt küldözgetett a szultánnak, de mikor az két követét is lefejeztette, készült a harcra. Elsősorban a nyugati hatalmakhoz fordult segítségért, de V. Miklós pápa nem akart önzetlenül segítséget küldeni. 1054 óta a katolikus és ortodox egyház közti szakadás után a katolikusok próbálták visszaterelni a keleti egyházat Róma kebelébe. Ez most nagyon jó alkalom lett volna, így segítséget csak azzal a feltétellel akartak küldeni, ha a bizánciak visszatérnek a pápa fősége alá - de az ortodox lakosság hallani sem akart róla. Csak néhány genovai és velencei hajó jött segíségül.
A bizánci hadsereg körülbelül 7000 emberből állt, ebből 2000 külföldi zsoldos (elsősorban velenceiek és szerbek). A várost ugyanakkor 20 km megerősített fal vette körül. A török sereg 50, maximum 70 000 főt tett ki, melyből a janicsárok száma 7-10 000 lehetett. Mohamed erre az ostromra építtetett egy flottát is, hogy a tenger felől is támadhassa a várost.
Az oszmán táborhoz csatlakozott egy Orbán nevű magyar is, aki jól értett az ágyúöntéshez (ami ebben az időben nagy újdonság volt). Orbán egy 8 méternél hosszabb és majdnem 1 méter átmérőjű ágyút öntött, amely 550 kg-os ágyúgolyókat tudott kilőni több mint 1 km távolságra. Habár a bizánciaknak is voltak ágyúik, ezek sokkal kisebbek voltak, és a visszaütéseik néha a saját falaikban tettek kárt. Orbán ágyújának is voltak hátrányai. Alig találtak el vele valamit, még egy akkora várost sem, mint Konstantinápoly. Hat óra alatt lehetett megtölteni. Az ágyú végül összeomlott hat hét ostom után.
1453. április 6-án felállították a szultán sátrát a vár előtt. Ugyanaznap megkezdődött a város ostroma az Aranyszarv-öböltől a Márvány-tengerig terjedő szakaszon a szárazföldön. Április 9-én Süleyman Bej megpróbált behatolni az Aranyszarv öbölbe, de sikertelenül; az öblöt elzáró lánc, amelyet a Galata és a Szeráj földnyelv között feszítettek ki, megakadályozta ebben. Április 11-ére a szüntelen ágyúzás megtette a hatását: már több helyen is beomlott a fal és néhány kisebb erősséget a Boszporusz partján bevettek az oszmánok. Másnap a török flotta megtámadta az Aranyszarv-öblöt védő bizánci hajókat. A keresztények győztek. Ez megingatta a török sereg morálját, mire a szultán parancsot adott, hogy a flottát ágyúkkal lőjék. Április 18-án éjjel megtörtént az első keményebb ostrom, ami több mint négy órán keresztül tartott, de a bizánciak ellenálltak, és a támadóknak vissza kellett vonulniuk.
A következő nap egy tengeri csata játszódott le Yenikapi mellett a bizánci csatahajók és az oszmán flotta között, amely el akarta süllyeszteni a pápa által mégiscsak küldött három utánpótlást szállító hajót. A pápai hajók sokkal nagyobbak voltak, és szerencsésen beértek a kikötőbe. Ez egy újabb csapást mért a törökök moráljára, és a katonák kezdtek elszökdösni a seregtől. A császár, kihasználva a pillanatnyi fölényt, békét ajánlott. Ezt a szultán a nagyvezír, Candarli Halil pasa támogatásával visszautasította; a vár ágyúzását tovább folytatták. Aksemseddin, a szultán lelki tanítója szerencsés kimenetelt jósolt az ostromnak.
A szultán elhatározta, hogy beveti a meglepetés elemét is, és szárazföldön keresztül görgető pályatest segítségével átvonatta az oszmán flottát az Aranyszarv-öbölbe. A keresztények megdöbbenve figyelték, ahogy a 70 hadihajót átvontatják a szárazföldön át az öbölbe, ahonnan sikeresen ágyúzhatták a védtelen erősségeket az Aranyszarv partján. Konstantin kénytelen volt átcsoportosítani védőinek egy részét, ami jelentősen csökkentette a vár védelmi erejét.
Április 28-án meghiúsult a kísérlet, hogy az oszmán hajókat ágyútűzzel elsüllyesszék. A törökök felépítettek egy hidat, ami lehetővé tette, hogy az öbölmenti erősségeket a szárazföld felöl is támadják. A szultán még egyszer felajánlotta, hogy ha feladják a várat, sértetlenül elvonulhatnak, de a császár visszautasította az ajánlatot.
A következő hetekben több, órákon át tartó ostromot intéztek a vár ellen. Május 26-án olyan hírek kezdtek terjengeni az oszmán táborban, hogy több európai ország, köztük Magyarország is haderőt készült küldeni Konstantinápoly felmentésére, ha az ostrom tovább húzódik. Ezeket megtudva, a szultán összehívta a divánt. Másnap kiadták a parancsot az általános rohamra.
Az utolsó ostrom előtt II. Mohamed felszólította a császárt, hogy hagyja ott a birodalom trónját, vonuljon vissza a Peloponnészoszi-félszigetre, ahol biztosítja számára az önálló uralkodó státusát. A császár - történelmi és hazafias felelőssége tudatában - megtagadta a visszavonulást, és elkötelezte magát népe mellett. A császárt ugyanis arra biztatták, hogy ismeretlen helyen próbáljon új csapatokat szervezni, és úgy vélték, hogy ezeknek, valamint az albánoknak a valószínű segítségével újfent ráijeszthetnek Mohamedre, aki a város ostromát így feladná. Konstantin senkire sem hallgatott. Azt válaszolta, hogy soha nem határozná azt, hogy eme nehéz órákban magára hagyja a népet, a fővárost és az uralkodói trónt. Arra kérte őket, hogy: „kérjétek tőlem inkább azt, hogy ne hagyjalak el benneteket. Igen, a kívánságom az hogy veletek halhassak meg".
Május 28-án Konstantin elrendelte, hogy litániát tartsanak a városfalakon és a város minden templomában. Szentképeket, ikonokat, tárgyakat tartva imádkoztak a város megmeneküléséért. A császár összegyűjtötte vezéreit, tábornokait, és megható, de egyben lelkesítő beszédében arra kérte őket, hogy minden csepp erejükkel azon legyenek, hogy a török támadást véglegesen visszaverjék. A Hagia Sophia-templomban tartott mise után a császár maga is a város falain töltötte az egész éjszakát, bátorítva a harcosokat, végül beállt a város védelmezői közé a Szent Romanos kapunál. Ezen a helyen támadtak a janicsárok, és ezen a helyen kiáltott fel örömmel a hajnali nap felkeltekor Konstantin azt hívén, hogy legyőzték a törököket. Sajnos Giovanni Giustiniani keresztény vezér enyhe sebesülése miatt történő távozása zavart okozott a harcolók körében, és így eshetett meg, hogy a janicsárok a meggyengült védelem miatt nyitva találtak egy kiskaput, a Kerkoportát, és ezen keresztül bejutottak a várfalak mögé. Ugyanabban az órában halálosan megsebesült Konstantin császár is, és ahogy kívánta, hazájának védelmezése közben halt meg. Holtteste körül olyan ádáz tusa folyt, hogy egész halmok vetődtek egymásra. Végül e testhalmokon keresztül a törökök, akiket feltartóztatni többé nem lehetett, behatoltak a városba. A törökök Konstantinápolyba való bejutásuk után, három napon keresztül elképzelhetetlen pusztítást és öldöklést vittek véghez. A janicsárok betörték a Hagia Szophia kapuit, és a bemenekült tömeget lemészárolták, a szent tárgyakat meggyalázták. Aki megmenekült, azt elhurcolták rabszolgának. Egy ma is élő mítosz szerint amikor a törökök betörtek e csodálatos és egyedülálló templomba, Bizánc nagyságának e méltóságos jelképébe, a pap misét tartott. A kelyhet tartó pap mögött megnyílt a fal, és a papot elnyelte. A mítosz szerint ha Konstantinápoly ismét felszabadul, akkor a fal megnyílik, és kiadja magából a papot, aki majd ott folytatja a misét, ahol 1453. május 29-én abbahagyta. És akkor majd felébred a megkövült fejedelem, aki az Arany Kapu alatt alussza örök álmát, és a törököket egészen napkeletig kergeti.
A foglyok száma 60 000-re rúgott, a halottaké talán ennél is többre. A Hagia Szophia-templomban olyan magasan hevertek a testek, hogy napokig tartott, amíg azt a hódító szultán parancsának megfelelően főmecsetté alakíthatták. Kevés ember menekült meg (főleg hajón). Konstantinápoly elestével megszűnt a kereszténység egyik központja, sőt fővárosa lett az Oszmán Birodalomnak. A rablás és pusztítás borzalmai lassanként elmúltak, a hódító szultán és utódai türelmesek voltak a keresztényekkel szemben, akiknek vallásuk szabad gyakorlását biztosították, sőt új patriárkát is választhattak.
A harcok idejére a városból elmenekülő genovaiak is visszatérhettek, bár nem a genovai podestà (polgármester) irányítása alá tartoztak ezen túl, mivel megerősödött a velenceiek befolyása, akik később átvették Pera (Galata) irányítását is.
A győztesek a főbb templomokat mecsetekké építették át. Ugyancsak II. Mohamed nevéhez fűződik a - későbbi magyar hadifoglyok révén a magyar köztudatba is bekerülő - Héttorony kijavítása, és erőddé alakítása is. Hasonlóképen igen szép mecsetet emelt utódja, Bajazid (1498), sőt az utánuk uralkodott török szultánok mindegyike. Konstantinápoly neve azóta Isztambul lett, és a magyat turisták egyik kedvelt célpontja, ahol feltűnő szeretettel fogadnak bennnket. (Wikipedia nyomán)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése